Eurovíziós balfasztivál

2007. május 15.

Tömény (transz)szexualitás és délszláv összeesküvés. Én ennyit láttam az Eurovízióból. Minél jobban eljátszotta valaki az ellenkező nemet, annál sikeresebb lett. Ennyi festett kant még életembe’ nem láttam, a nők viszont nemigen akartak férfinak látszani, az egy szerb kisfiús kislányt kivéve, aki meg is nyerte az sms-ezők szívét, akik talán szívesen lennének ők is az ellenkező nem. De gondolom, ez már hagyomány a Dalfesztiválon, ugyanis már nyert hajdan egy izraeli transzszexuális. Ami legjobban kiakasztott azonban, az ukrán produkció: a transzvesztita bádogember fantázianevű (az én fantáziámban ez a neve) előadás végső soron már fájdalmas volt. Ki kellett volna írni a képernyőre: Figyelem! Most következő műsorunk a herék károsodását okozhatják. Terhes nőkre fokozottan veszélyes!. Azon nem szabad csodálkozni, hogy mindez a második helyet érdemelte ki, mert ez már nem dalfesztivál, hanem elmebaj-derbi, mondom én: balfasztivál. Rúzsa Magdi szereplésére már kár is karaktert fecsérelni, nem azért, mert annyira rossz volt, de nem itt kellett volna indulnia, vagy nem neki, Terry Black-nek sokkal nagyobb esélyei lettek volna. Ami pedig az eredményeket illeti: annál több esélye volt valakinek, minél több részre osztódott az az államszövetség, melynek valaha tagja volt az illető ország, melyet képviselt. Érthető? Hát persze! De ne hallgassuk el azt se, hogy a határon túli magyarok is kitettek magukért az sms-küldésben, csakúgy, mint a spanyolországi román vendégmunkások. Köszönet jár érte. Csak nem tőlem.

Magyar kalóz kifosztani Ámerika

2007. május 2.

Amerikát tényleg a Nyócker teszi tönkre, mint a hasonnevű animációs filmben, melyben nem is marad el a kiérdemelt megtorlás: az amcsik lebombázzák Bukarestet. A Józsefváros megint a feketézés miatt került feketelistára az Egyesült Államokban, bár nem a fekete arany miatt, hanem a kalózdévédék terjesztéséért, mellyel eddig kb. 85 millió dolláros kárt okoztak a józsefvárosi (és nem csak) piac árusai a terjesztési jogok tulajdonosainak. E számadat ekkorára való felturbózásában természetesen jelentős részt vállaltak az Internetről letölthető filmek, zenék, programok hiányzó bevételei is. Magyarország persze még ezzel az összeggel sem tud a kalóz-államok élbolyába kerülni, nemcsoda, hisz történelmében egyetlenegy neves kalózt sem tud felmutatni, itt a tengeri-rablásnak nincsenek hagyományai. És ebben nincs semmiféle csúsztatás, mivel meg vagyok róla győződve, hogy az Internet mai kalózai, betyárai a néhai híres ősök, úgymint Sir Francis Drake, vagy Rózsa Sándor stafétáit viszik tovább, bár valószínűleg ezt a stafétát is rabolták, nem pedig természetes öröklődéssel került tulajdonukba. Az így átértelmezett világban a magyar tenger az Internet maga, nem pedig a Balaton, és a kis netfüggő magyar kalóznövendékek között már valószínűleg ott tötyög-pötyög valahol a kis félszemű Drék Ferike, aki remélhetőleg még több kárt okoz az amerikai gazdaságnak. Csak nehogy megint Bukarestet bombázzák le miatta. Vagyis miért ne…

Táblabotrány helyett…

2007. április 19.


Jaques, EMIseknek Zsákutca

Ez valami más. Talán feliratbotrány. De így már nem is igazán botrány. Mert ha tábla nincs, botrány sincs. A Botrányt Kezdeményező Bizottság akcióját legalábbis nehéz lepipálni, mert az igazi show volt, kellékekkel: médiával, kis aszott fizikussal, táblácskákkal, felszerelt táblácskákkal, letépett táblácskákkal, megtaposott táblácskákkal, na meg kirúgásokkal, levelezgetésekkel Európával, nyilatkozatokkal, rektorhelyettesekkel, lemondással, meg hasonló finomságok. Na de mit lehet kezdeni a Nagyvárad központjába suttyomban „kihelyezett” falfirkákkal, amelyek nem mellékesen történelmi magyar tér- és utcaneveket jelenítenek meg, ha figyelmesen bámuljuk őket eltakart bal szemmel, fél lábon állva, de lehet, e nélkül is. Persze ez sem előzményektől mentes: Nagyvárad EMI nensei húsvét előtti sajtótájékoztatón jelentették ki: márpedig ők magyar utcaneveket akarnak és Szentlászlóteret, Szentlászlótérre pedig Szentlászlószobrot. És azt is megmondták, hogyha nem így lesz, polgári-engedetlenek lesznek. Ez az első engedetlen-akció, gondolom. A következő valószínűleg az lesz, hogy Szent László szobrát saját kezűleg az általuk elnevezett térre cipelik a bazilika elől. Ezt megnézem. A rá következő pedig az, hogy visszaállítják a rendet Váradon, visszaépítik a lerombolt bérházakat, visszatelepítik a zsidókat, visszahozzák Adyt a halálból kávéházastul, visszamennek Trianonig tárgyalni. Szóval mindent vissza… Most pedig befejezem, mert indulok a Horthy Miklós térre, kávézni az Asztóriába.

Az öreg (adat)halász és a (világ)háló

2007. április 4.

Az öreg (adat)halász belépett ajtó nélküli kunyhójába. Nagyon fáradtnak érezte magát, beleült egyetlen, öreg karosszékébe, a számítógép mellé, és érdektelenül, unottan böngészni kezdett az Interneten. A fiút várta, aki elugrott a Terasz-ba sörért. Az öreg (adat)halász a barna sört szerette a legjobban, bár pénze már rég nem volt rá, ezért kénytelen volt a fiú szívességeit elfogadni. A fiúnak volt pénze, mivel újabban egy menő számítástechnikai cégnél dolgozott. Nemrég még együtt szörföztek a Világhálón, a fiú szerezte be az e-mail címeket, hogy aztán a gyanútlan emberektől kicsalják bankszámlájuk adatait. Szép, zsíros-testes összegeket kaparintottak meg néhanapján, de a kisebbeknek is örültek. Hát igen, azok voltak ám a szép idők, de sajnos ennek az ágazatnak is befellegzett, az öreg (adat)halász hetekig ülhetett a gép előtt, eredménytelenül. Ezt is a média cseszte el, mint minden jó dolgot. Most is szemébe ötlött egy cikk, mely figyelmezteti a bankok ügyfeleit az adathalászok ténykedésére. Ezzel mintha az utolsó reménysugár is kihunyt volna, melytől még a biznisz újra-beindulását remélhette. Maró keserűség öntötte el az öreg (adat)halász szívét, és elhatározta, hogy hagyja a fenébe az egészet, és elmegy valami rég kihalt foglalkozást űzni. Például azt, amikor az ember egy fa-micsodában ül valami hatalmas kék vízen himbálózva, olyan fürge kis hogyishívjákok után kajtatva. Az aztán a szép mesterség, az ember csak kidobja a … Mit is dob ki? Ja igen: a hálót. Az is háló, csak nem világ-. És várja a kapást. Igen ezt fogja csinálni, ehhez van kedve, döntötte el nekibuzdulva az öreg (adat)halász. Utána is néz egy kicsit az Interneten ennek a mesterségnek, amíg a fiút várja, hogy megjöjjön a sörökkel.

Könnyű drogok szavatossága

2007. március 29.

Kiszabadítanák

Már a füves cigi sem a régi, mondhatja az a kivénült, csöves hippi, aki évtizedek multán a nagypapakor felé közeledve újra beleszív egybe, hogy aztán a foteljéből lefordulva apró, fehérruhás Szaddamhusszein-angyalkákat lásson röpködni maga körül huszonnégy órán át. Mert ne higgyük, hogy csak a sörünket, meg a szaláminkat nyomják tele azok a rohadék gyártók mindenféle adalékanyaggal. A könnyű drogoknak is egészen más az összetétele, mint húsz éve, mondjuk. Mondhatjuk, hogy a könnyű drogok egyre keményebbek. Egyes, liberálisabb drogpolitikával rendelkező országok erre hivatkoznak, amikor felvetik a szigorítás lehetőségét. Nálunkfelé (Magyarországon) viszont ugyanezzel az érvvel a könnyű drogok legalizálása mellett ágálnak. A Kendermag Egyesület eminens képviselője, ugyanaz, aki a bírósági tárgyaláson reklámszatyorjában egy tő vadkenderrel jelent meg, úgy véleményezi, hogy így jobban ellenőrizhetővé válna, a lájt drogok összetétele. Mert akkor törvényileg lehetne megszabni, hogy mit tartalmazhat és milyen mennyiségben egy szál cigi például. Az úriember ugyanis biztosra veszi, hogy teljesen a törvényes keretek közé lehetne szorítani az árusítást, és kizárólag a szakhatóság által ellenőrzött anyagokhoz lehetne hozzájutni. Így végre a drogárulás nemes foglalkozása is rehabilitálódna végre. Sőt, akár még a hiper-szupermarketekben is lehetne kapni néhány könnyebb drogfajtát, persze szigorúan feltüntetve a terméken az összetételét, a szavatosság dátumát, esetleg még használati utasítást is mellékelni lehetne, nehogy a kedves törvénytisztelő, drogfogyasztó állampolgár az orálisan élvezhető fajták anális felhasználásával próbálkozzék, vagy éppen fordítva, a Tescoban beszerzett kábító hatású kúpot a nagymamájának kínálja egy pohár víz mellé, algokalmin helyett. Ez mind szép és jó, de mi lesz akkor a törvényszegés borzongató érzésével, ami egyfajta „adalékanyagként” járult a könnyű drogok élvezetéhez, mi lesz a könnyűdrog-argóval, ami színesebbé tette nyelvünket, mi lesz szegény egyetemista örömével, aki a Pesten nehezen beszerzett „cuccot” a határon átcsempészve, boldogan osztaná meg társaival, akik azonban már megvásárolták a diszkrét csomagolású, „tudatmódosító terméket” a blokkalatti patikából. Mindezt felfoghatnák ezek a kendermagagyú, elfuserált, öltönyös álhippik is, mielőtt még minden tiltott élvezetet legalizálni akarnának.

Népszarvazás

2007. március 26.

Igen/nem

Már második alkalommal nyújtanak be egy bizonyos népszavazási kezdeményezést, bizonyos illetők, akiket legkevésbé sem érdekelnek a realitások, a néhai kudarc sem tántorítja el őket, sem az, hogy a politika nem áll mellettük. Én viszont teljes mértékben támogatom őket, bár valószínűleg már az Alkotmánybíróságon el fog bukni a kérdés: Akarja-e ön, hogy a sör ingyenes legyen a vendéglőkben és a kocsmákban? Perszehogy akarja, de azok a nyomorult alkotmánybírók nem adnak lehetőséget arra, hogy a sörfogyasztók nemes és népes tábora, tudatosan odafirkantott ikszével a világ, a sörgyártók és -forgalmazók arcába kiálthassa: Igen, ingyér’ sert akarunk!
Egy mitugrász újságíró nem átallotta megkérdezni az Alkotmánybíróság képviselőjétől, hogy nem csökkenti-e a testület tekintélyét, hogy ilyen nevetséges kérdésekkel kell foglalkozzon. Ellenkezőleg, az a nevetséges, hogy a sörproblémát nem veszik eléggé komolyan, sem a politikusok, sem a média, de a sörfogyasztó állampolgárok sem. Mert a Sörpárt támogatottsága a béka segge alatt van, holott a sörpártiak valós számát figyelembe véve a legmeghatározóbb politikai alakulat kellene legyen (igaz, ilyen alapon a Néha Kutyaszarba Lépők Pártja, vagy az Óvszert Használók De Nem Szeretők Szövetsége is parlamenti párt lehetne). A lényeg az, hogy kell az ingyen sör, de ezt a politika megkerülésével lehet csak véghezvinni. Mert a politikusok is a tekintélyüket féltik, ezért csak kerülgetik a forró kását, vagyishogy a sör árát. Pedig biztos, hogy ők is szeretik a sört, az ingyenes fajtáját mégjobban, de ezt a kérdést a politikai harcok árnyékolják be. Az MSZP egyik képviselője például azt nyilatkozta egy másik népszavazásról szóló sajtótájékoztató után a büfében, hogy bár ő az ingyen sör mellet van, a pártja hivatalos álláspontja az, hogy az állampolgárok alkoholhoz való jutását más módon kell megoldani. A Fidesz álláspontja az, hogy kell az ingyen sör, de ennek eléréséhez nem népszavazásra van szükség, hanem arra, hogy a párt kormányra kerüljön és dönthessen ebben a kérdésben. Tőkés László a teljes határon túli magyarság nevében beszélve kijelentette, hogy a külhoni magyarok nagyonis igénylik az ingyen sört, és az lenne a legkorrektebb, hogy ha a Magyar Igazolvány kedvezményeihez csatolnák azt, miszerint minden magát magyarnak valló, nem magyar állampolgárságú személynek jár az ingyen sör.
Mindezektől eltekintve a Misohatöbbénemiszunk Vizet Szövetség várja az Országos Választási Bizottság döntését, és ha az kedvezőtlen lesz, bizonyosan megpróbálják harmadszorra is. Én drukkolok nekik.

A komcsi Petőfi, „március idusai”, meg partinagy

2007. március 16.

Rákosi elvtársnak adatott a megtiszteltetés, hogy az 1848-’49-es forradalom és szabadságharc századik évfordulóján nyomhassa a spícset. Perszehogy jól jött ez a komcsiknak, hisz ők is ezt akarták: szabadság, egyenlőség, testvériség. Rákosi perszehogy teli szájjal tömjénezi a munkásparasztköltő Petőfi nimbuszát. Petőfiék is kommunizmust akartak csak még nem tudtak róla. És persze a munkásparasztoknak fogalmuk sem volt, hogy lesz ebből még ’56 is. Amúgy az is érzékelteti, hogy a kommunisták mennyire behatóan tanulmányozták a ’48-as forradalmat, hogy némely kisebb nagykutya így köszöntötte az évfordulót ünneplőket: „Köszöntelek titeket március idusai”. Gondolom az aradi tizenhármakat meg Jézuska tanítványainak hitték. De nem is ez a lényeg. Az ünnepnek már amúgy is vége. Most arról akarok írni, „hogyan mételyezte meg Petőfi a magyar irodalmat”. Azt mondja a Neves Irodalomtörténész, hogy a komcsi kultúrpolitika ráerőltette a munkásparaszt Petőfit a magyar irodalomra, megakadályozva ezzel az épp szárnyait bontogató modernizálódást. A magyar irodalmon elkövetett ezen erőszak nélkül, mi már az amcsik előtt megcsináltuk volna a beat irodalmat Ginsbergestül, Kerouacostul. Persze magyar kiadásban. Petőfinek köszönhetjük, hogy míg nálunk még mindig a róna és a romantikus szerelem, vagy a szabadság utáni vágy volt a sláger vers-téma, addig a világirodalom kortárs nagyjai már rég az anyjuk picsájáról írtak verset. Úgyhogy csak ne tömjénezzük Petőfit itten, mert neki köszönhetjük, hogy az ötvenes években nem olvashattunk ilyen verssorokat:

Tubicáéknak nincs is más baja,
csak az ellátás, a mismás kaja,
örökké bambusz, banán, papaya,
hogy égnek áll a Tubica haja,
és így szól: „Renci, ma az Anny-bálon
az egyik bokszos pincért fölzabálom,
nem bánom én, ha AIDS-es is leszek.”
„Te csak ne szarj be, édes kannibálom,”
mondja az asszony, „ előbb megabálom,
s a grill-sós vízbe óvszert is teszek.”

Böszörményi anti portás

2007. március 14.

Szinkronizálva a címet: Böszörményi az irodalom kapui előtt. Ott toporog erőt gyűjtve, hogy be bírjon lépni, ahogy Eddáék mondanák. Böszörményi Zoltán hajdani körte-árus, jelenlegi kultúr-mecénás az irodalomból is a legtöbbet próbálja kihozni, ahogy a villanykörte-bizniszben is eminens volt annak idején. Meg a vécépucolásban, vagy a mosogatásban. Így is van: mindenben maximalistának kell lenni. És maximálisan optimistának: például, ha írunk egy szar regényt, azt kell állítani, hogy ez a magyar (de talán a világ-) irodalom remeke, és így is lesz. Ezt a cinikus öniróniát biztosan a maga köré csődített helyőrségesektől sajátította el, ahogy egyik haver találóan megjegyezte. És ez még nem minden: a Vanda örök című remekmű erényeinek méltatása az RTL Klub televízióban esett meg annak is legbulvárabb adásában, amelynek nézői legjobb esetben is leszarják az irodalmat, kivéve engem: én le se szarom. De nem csak a bulvármédiában nyomul mecénásunk, nemrég a Magyar Rádióban hallatta hangját, az Aranyemberek című portréműsorban. Ez egy “emberközelibb”, “kultúrálisabb” beszélgetőműsor és mivel nincs kép, a figyelmünket sem vonja el Böszörményi monacói teraszáról való panoráma, koncentrálhatunk az információkra: a nyolcvanas években, a Szekuritaté hathatós bíztatására hagyta maga mögött a középszerű költő szakmát, hogy Kanadában próbáljon szerencsét, ahol kezdetben a már említett ipart űzte, később egyetemre ment, filozófia szakra. Néhány év múltán már saját cége volt. A kilencvenes évek elején hazatért, hogy fényűzérkedésben próbáljon szerencsét, mint említette, ő világított ki Bukarest mellett számos romániai várost. Ehhez tényleg kell az ambíció és nem csak az. De szerencséje elpártolt mellőle, üzlettársai kitúrták a cégből, több tízmillió eurótól szabadítva meg, nagy szolgálatot téve viszont a magyar irodalomnak és könyvkiadásnak. Ebben a szakmában is magára tudja irányítani a figyelmet, mi mással, ha nem a pénzzel. Az Irodalmi Jelen (Böszörményi irodalmi lapja) negyvenezer dolláros regénypályázatára még a vécésnénik is felkapták a fejüket és biztos vagyok benne, hogy pályáztak is. Ők igen, a magyar irodalom elitje viszont nem. Talán féltékenységből, hogy nekik nincsen Monacoban lakásuk, jaguárjuk és yachtjuk. A könyvkiadásban tehát máris sikeresnek mondható Böszörményi, pláne ha az Alexandrával együtműködve adja ki a nyertes műveket. Ez azonban még nem irodalmi siker. Az Aranyemberekben és a Fókuszban is bevallotta: világirodalmi mércével méri magát, az amerikai könyvpiacot célozta meg, ahol egy könyvsiker iksz százezer példányt jelent. Itt mutatkozik meg az üzletemberi logika, mely az irodalmi sikert is dollárokban méri. De talán így is van. Mert a mai író/költő típus már nem a tüdőbajos, csóró, öngyilkosságra hajlamos, hanem a sikeres, önmagát is menedzselni tudó. Előbb-utóbb felfogja ezt a tökéletesen sznob irodalmi-elit is. Addig is Böszörményi úr toporoghat a maga nyitotta kapuban, a portás szerepet felvállalva, hogy beengedje az ifjú tüdőbajos tehetségeket.

Árpád apánk a neonáci huligán

2007. március 12.

Ez is árpád-sávos

Az árpád-sáv kezd legalább annyira kompromittálódni, mint a horogkereszt, mondjuk. Pedig a nyilasok előtt megbecsült nemzeti szimbólum volt, az azóta megváltozott kontextus viszont kezdi tönkretenni ezt a nimbuszt. Vagyishogy már tönkre is tette teljesen. Az árpád-sávos zászlók mamár kizárólag neonáci (neonyilas) kezekben lengenek, megkísérve némi füttyszóval és antiszemita bekiabálásokkal. Ez megfordítva is megállja a helyét: akinek a kezében árpádsávos lobogó, az neonáci, antiszemita. Vannak erőtlen történészi próbálkozások az eredeti árpád sáv rehabilitálására, de mint tudjuk a médiát ezek nem érdeklik, sokkalinkább az egymást pocskondiázó politikusok szófosásai. Politikusaink érdeke pedig abban áll, hogy a lehetőségekhez képest a legtöbb lejáratott jelképet, szlogent, személyiséget sorakoztassanak fel a másik oldalon, a másik oldal rovására. Mondhatni ezekkel határozzák meg egymást: ráütik egymásra megszégyenítő billogként Horthyt, Szálasit, Kun Bélát, Kádárt és a hozzájuk tartozó kiegészítőket, ideológiástul. A baj csak az, hogy haza-kereső Árpád apánk is ebbe a bagázsba került, ha nem másképp, legalábbis névleg. Végleg áldozatul esni látszik ennek a jobb-bal szimbólumcsatának. Itt egy újabb magyar sajátosság: a képesség arra, hogy büszkeségre okot adó személyiségeket, szimbólumokat a sárga földbe taposson. Másrészt az nem egyedi dolog, hogy önkényuralmi jelképeket a történelemből merítettek egyes rendszerek, például a horogkereszt sem légből kapott. Esetünkben a baj viszont két dolog egybemosásából származik: az árpád-sáv neonáci jelképként való meghonosodása a köztudatban, magára Árpád vezérre is ráveti árnyékát. Ennek folyományaként a közeljövő közmagyarja eljut arra a szintre, mikor már nem eként, hanem fő-náciként tiszteli majd kedvenc honfoglalónkat, és senki sem fog csodálkozni azon, ha március 15. felé közeledve, készülődve az ünneplésre, botrányokozásra, az árpád-sáv is a tiltott dolgok listájára kerül a vipera, a kockakő és a golyóálló mellény mellé.

Jesus Cruise Superstar

2007. március 7.

Jéézusom!

Jézus frankón megígérte hogy újra eljön, s abban hogy ez így lesz/van, nincs értelme kételkedni. Isten fiához nem illik a kamuzás. Már csak az a kérdés, hogy már eljött-e, csak nem vettük észre (lehet, hogy máglyán megégette a Nagy Inkvizítor, eltaposhatták szegényt a száguldozó hadak valamelyik háborúban, vagy egy tank, ha legutóbbi századunkban szerencséltetett minket), vagy jelen pillanatban is köztünk jár, csak nem ismerjük fel (ez is szörnyű lenne), netalán még mindig várat magára. Reméljük, hogy az utóbbi az igaz, és még mindig a boldog várakozás időszakát éljük, de ha mégis az utóbbi előtti lenne az érvényes, akkor villámgyorsan a Megváltó keresésébe kell fognunk. Én erre nem most jöttem rá, már a Mátrixot is érdeklődéssel figyeltem (hogy úgy mondjam, „Jézus-keresési-szempontok” alapján) és meggyőződésem volt, hogy Neo a neo-Christ. De aztán rájöttem, hogy ez csak egy film és nagyot csalódtam. De nem szűntem meg a médiát figyelni, Jézust gyanítva minden bokorban, mert biztos vagyok benne, hogy mediatizált világunkban Vadiúj Krisztusunk is mediatizált. Legújabb Jézus-jelöltem a hollywoodi szupersztár Tom Cruise. És nem csak én hiszem őt megváltónak, hanem a scientológia főmuftija is. Mert egy posztposztmodern világban pont így kell viselkednie annak, aki Jézus akar lenni: olyan egyházhoz kell tartozzon, aminek már a nevében szerepel a tudomány szó, mégis a művészeteket is pártolónak olymódon, hogy újszülöttjének kakiját aranyba önteti. Az is mellette szól, hogy fellázadt a hollywoodizmus ellen, s mint tudjuk, ez a jézusok legfőbb jellemzője. Remélem, nem kell csalódnom ismét. Az szörnyű lenne.