Čušványos

Hoppá. Isten látja lelkünket, mi tényleg jóhiszeműen gyűltünk össze migránsokat utálni, de ez most valami más.

---

Tusványos, második nap. Az előadás témája: Átalakuló európai identitás a migráció tükrében. Kulcsmeghívott: Andrej Čuš, a Szlovén Demokrata Párt parlamenti képviselője.

Ha viccelődőbb kedvünkben lennénk, bizonyára átfuthatna az agyunkon, hogyan is érhették be a szervezők egy ennyire szerény kaliberrel, hiszen úriemberünk csupán azzal vált híressé, hogy

ő volt az első szlovéniai iszlamizáció- és migráció-ellenes tömegmegmozdulás szervezője.

Márpedig a téma fontossága és súlyossága igazi nagyágyúkat követelne. Teszem azt, olyanokat, mint Norbert Hofer, Marine Le Pen, Nigel Farage – sőt, a szabadidő tekintetében mostanság erőst rosszul álló, de azért minden jó buliba lelkesen fejestugró Donald Trump. De ne feledkezzünk meg a migrációkérdés világszerte legismertebb két szakértőjéről, Anders Behring Breivikről és Abu Bakr al-Baghdadiról sem. (Igaz, ők azért más-más szemszögből szakértik a problémát.)

A vicces kedv persze hamar elpárologna, a szlovén képviselő ugyanis csuklás nélkül fejtette ki az alábbiakat:

Annak idején Szlovénia 70 000 menekültet fogadott be a volt Jugoszlávia területeiről. És az a 70 000 ember nem tért vissza hazájába. Most is ott van Szlovéniában. Csak már nem annyian vannak, hanem körülbelül 300 ezren. Ljubljana polgármestere szerb, és már épül az első mecset a szlovén fővárosban. A betelepült szerbek és horvátok nem integrálódtak a szlovén társadalomba (kiemelések tőlem). Amint hogy a betelepülő muzulmánok sem.

Hoppá. Isten látja lelkünket, mi tényleg jóhiszeműen gyűltünk össze migránsokat utálni,

de ez most valami más.

Ahhoz persze, hogy a dolog pikantériáját megfelelőképpen átérezzük, ismerni kell egy kicsit a szlovén rögvalóságot. Sebaj, segítségünkre jön a Wikipédia: Szlovénia hivatalos nyelve a szlovén, az olasz és a magyar. Igen, jól olvasták: regionális szinten bár, de két, egyenként 0,5%-nyi (sic!) népcsoport nyelve vált hivatalossá a nemzetiségi mintaállamként emlegetett Szlovéniában. Na, ezt csinálja utánuk valaki.

Csakhogy van egy kis gond. Az országban éldegél még úgy 10 százaléknyi szerb, horvát, bosnyák. Akárhogy is számoljuk, ez tízszer annyi, mint a magyar és a szlovén kisebbség együttvéve. De nem, a szerbet és a horvátot a hivatalos nyelvek között hiába is keressük. Mondhatnánk, hogy ők úgysem őslakosok, „csak” bevándorlók, de

a nyolc évtizednyi összezártság után ez az érv eléggé komolytalannak tűnik.

Akkor is, ha valóban a délszláv háború adta az igazi lökést a mai nemzetiségi arányok kialakulásához. Vagy, ha a játék kedvéért be is vezetnénk az „ellenséges népcsoport” fogalmát, akiknek természetesen nem járnak extra nemzetiségi jogok, csavarjuk már vissza az időt a múlt század első felére: a magyarokkal, de főleg az olaszokkal is valóban felhőtlen volt a viszony? Ráadásul még érthetetlenebb a dolog ezzel a kettős mércével olyan szempontból, hogy a szerb és a horvát nyelv kifejezetten közel áll szlovénhoz, gyakorlatilag (kis erőfeszítéssel) akár meg is érhetik egymást. Így a szerb és/vagy a horvát nyelv hivatalossá tétele igazán nem lenne több egy szimbolikus lépésnél.

Nos, a megfejtés roppant egyszerű: lássuk csak, mi is a helyzet ezzel a bizonyos nem-integrálódással? A baloldal előszeretettel érvel, hogy az ’56-os magyar menekülteket is pisszenés nélkül fogadta és integrálta a nyugat, így miért tennénk másképp a közel-keleti menekültekkel szemben. A barikád másik feléről már érkezik is az ellenérv, hogy a kivándorló magyarok kultúrája nem sokban tért el a menedéket nyújtó nyugati társadalmakétól. Akkor hát mi is lehet a logikus magyarázat? Csakis az, hogy a délszláv háború elől menekülő szerbek, horvátok, bosnyákok kultúrája

az integrálhatatlansági mértékben különbözik a befogadó szlovénekétől.

Ezt mi is támaszthatná alá jobban, mint a nem mindig felhőtlen, de mégis csak közös, majd’ századnyi jugoszláviai együttlét. Ja, és az, hogy szerbként fővárosi polgármesternek lenni sem integrálódás, hanem inkább nemzetárulás. Talált, süllyedt!

Nekem viszont van egy még jobb tippem, mire is gondolhatott Andrej Čuš úr, amikor – nem kissé eufemisztikus megfogalmazással élve – úgy vélte: a 300 ezer szerbnek, horvátnak, bosnyáknak egyelőre esze ágában nincs „integrálódni a szlovén társadalomba”. Például arra, hogy még

van képük templomokat, mecseteket építeni, anyanyelvet és szokásokat megőrizni,

specifikusan szerb/horvát/bosnyák oktatási intézményekben gondolkozni. (Horribile dictu, egyikük-másikuk talán arra is vetemedhetett, hogy „szlovén” létére a horvát válogatottnak drukkoljon. Mi lett volna, ugye, ha még a szerb tizenegy is kijut az EB-re.) Pedig milyen egyszerű lenne, ha ők is minél hamarább a mérési határig tizedelődnének, semmiféle „veszélyt” nem jelentvén ily módon az egységes és oszthatatlan szlovén nemzetállamra. S akkor végre jöhetnének a nagylelkű gesztusok a szerb/horvát/bosnyák kisebbség megmentésére a végső enyészettől.

Kelleténél cinikusabb olvasóinknak azonnal beugorhat egy érdekes hazai párhuzam. Méghozzá két emblematikus erdélyi nagyváros, Szeben és Kolozsvár képében.

Valóban, az előbbi esetén, ahol már rég lélegeztetőgépre kapcsolták a német kisebbséget, a román állam hirtelen felébredt, hogy mekkora égés lenne, ha a város végleg németek nélkül maradna. Így roppant hirtelenséggel fontossá váltak a német feliratok, a többnyelvűség, a német örökség erőltetett ütemű újrafelfedezése. Kolozsváron viszont, ahol a magyar kisebbség

még ugyancsak rúgkapál és mutogatja a foga fehérjét,

naná, hogy egyelőre szó sem lehet olyan jelképes gesztusokról sem, mint többnyelvű helységnévtáblák a város bejáratainál. Türelem, esetleg a nem túl távoli jövőben, amikor majd Kolozsvár is Szeben sorsára jut.

Igazán kár, hogy a magyar nemzeti öntudatukra és a nemzetiségi problémákra oly érzékeny szervezők nem voltak fogékonyak erre a figyelemreméltó analógiára. Pedig ide tényleg nem kellett volna agykutatói intelligencia: ha már olyan kedves szlovén „szakértőt” hívunk meg, aki visszkézből (integrálhatatlan)migránsozza az államalkotó kisebbségeket, legyünk szívesek annak a román államnak is tapsikolni, amelyik még mindig migránsként kezeli őshonos nemzetiségeit. Vagy mégis csak bölcsebb lett volna Čuš helyett egyből nagyvadra menni és felcsörgetni Donald Trump titkárát, hátha sikerül kiszorítani egy kis szabadidőt a tusványosi ifjúság számára? A jövendőbeli államelnök úrnak ugyan sajátos elképzelése van egyik-másik sarkalatos kérdésről, de legalább nem rukkolt volna elő hasonló, a romániai magyarság számára igencsak kényes áthallásokra okot adó kijelentésekkel.

(Megjelent a Transindexen)