Az emberek hangja

De jure népszavazást tartottak Nagy-Britanniában. De facto viszont abszurd pszichológiai kísérletnek voltunk tanúi.

---

De jure népszavazást tartottak Nagy-Britanniában, ahol annak rendje s módja szerint az EU-ból kilépésre szavazók akarata győzött.

De facto viszont abszurd pszichológiai kísérletnek voltunk tanúi. Valamiképpen hasonlatosnak pl. Martin Schubik Dollárárveréséhez, amikor is ép eszű, felnőtt emberek képesek voltak 20-30 dollárnyit is licitálni egy közönséges 1 dolláros bankjegyért. Vagy a hírhedt Stanfordi Börtönkísérlethez, ahol a játékot sürgősen le kellett állítani, annyira eldurvultak a kegyetlen börtönőr szerepét túlságosan komolyan vevő diákok.

Mindkét kísérlet közös jellemzője: akárkit kérdeznénk, teljesen bizonyos lenne abban, hogy márpedig ő semmiképp nem viselkedne ennyire irracionálisan az alanyok helyében. Például nem fizetne nevetséges összegeket egyetlen dollárért, illetve nem viseltetne szadizmusba hajló brutalitással baráti (vagy legalábbis közelebbi ismeretségi) köréhez tartozó társaival szemben. Csakhogy a kísérletekben ténylegesen résztvevők között elenyésző volt azok száma, akik nem csak a kísérlet után jöttek rá arra, milyen idiótán is viselkedtek. Magyarán, majdhogynem az egész társaság elegánsan sétált bele a lélektani csapdába.

Van viszont egy nagy különbség a (szó szoros és átvitt értelmében) kérdéses népszavazáshoz képest. Nevezetesen, a tudósok mindkét tesztnél kínosan ügyeltek a pszichológiai kísérletek alapvető morális elvére: régen rossz, ha a kísérleti alanyok valamiféle nem visszacsinálható hátránnyal vagy sérelemmel maradnak. Ellenben a gátlástalan brit politikusok nem szégyellték élesben végigvinni a „kísérletet”. Magasról téve arra, hogy felelőtlenségük következményei nemcsak a saját országukat, de Európát is könnyen padlóra küldhetik. És sovány vigasz, hogy tényleg kiderült: ha a nemzeti büszkeség a kérdés, emberek tömegei hajlanak a lehető legésszerűtlenebb lépések irányába. Például kilépésre ikszelni arra gondolván, mért is ne tarthatnának be egy középső ujjat az EU-nak, amikor egyetlen szavazócetli úgyse számít. Esetleg csak a szavazás után dokumentálódni az interneten, vajon mire is voksoltak tulajdonképpen.

Úgyhogy üzenhetünk Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, hogy ő is megértse: nem, a tanulság távolról sem az, hogy „meg kell hallani az emberek hangját”. Hanem az, hogy mikor és milyen módon nem szabad rákérdezni az emberek hangjára. És főleg: milyen módon nem szabad játszanunk a demokráciával, csupán azért, hogy kétes erkölcsi értékű belpolitikai csaták elégedett győztesének mondhassuk magunkat.

(Megjelent a Transindexen)