„Miben hisznek, kik nem hisznek?” – fogalmazta meg indító kérdését egy 1995-96-os nyilvános levélváltást összefoglaló kis beszélgetőkönyv, amelyben Umberto Eco és Carlo Maria Martini bíboros társalgott a modern világ etikai és történelemszemléleti kérdéseiről. Miben hisznek azok, akik elvetették a vallás által nyújtott, szilárdnak gondolható etikai és szemléleti fogódzókat? Mi az, ami az istenhit nélküli modernség apokalipszis-képzeteiben vagy a remény modern működésében, a hittelenség racionális látszatai mellett is valami „hitet” éltet tovább a kereszténység kulturális örökségeként?

Nos, valahogy hasonló kérdésünk támad, ha fogódzót keresünk György Péter új könyve (Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. Magvető, Budapest, 2013.) indítékainak és céljainak a megértéséhez.

Mert: mit konstruálnak azok, akik csak dekonstruálnak?

György Péter erős paradigmák közül választ. Ama két paradigma közül, amely a nemzeti létmód értelmezésében lényegében már a 19. század óta két ideáltípusként adott: az egyik a politikai nemzet francia koncepciója, amely – Renan nyomán – a folyamatos, egyéni döntéseken keresztül megvalósuló közösség-konstituálódást állította az előtérbe, a másik a kulturális nemzet német fogalma, amely Herder eszméi nyomán a nyelvi-kulturális közösség primátusából indult ki, és az organikus közösség létmódját tette meg kiindulópontnak.

Persze szerzőnk választása nem a doktrinér tanáré, hanem a virtuóz módszertanászé. A folyamatos konstituálás rejtett indítékainak feltárására összpontosító látásmódot választotta egy nagyon is világos pászmán és – talán – céllal is. A pászma az irodalomesztétika, a mentalitástörténet és a politikai eszmetörténet sajátos elegye, melyet „dekonstruálónak” nevezhetünk. A cél viszont: illuminátori. Illuminátori, hiszen kis, mívesen festett, kódexszerű összefoglalást – egyfajta diagnózist – kívánt adni arról, hogy mit művelnek közgondolkodásunkkal azok, akik Trianon „virtuális traumaközösségének” fenntartásában érdekeltek.

György Péter „dekonstruáló” attitűdje arra a – társadalomtudományokban ma már jelentős – nézőpontra megy vissza, amely szerint a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek az Emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le.

Ezt a gyakorlatot leírni és szétszálazni: dekonstruálás. Amelynek azonban két finalitása lehet.

Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja, amelynek intenciómögöttese viszont egészen más, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképp fogja fel. Kiindulópontja, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képen pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteménye. Olyan gyűjtemény, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója tulajdonképpen még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán).

György Péter itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, épp itt kap maga is kétértelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek filológiai értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.

Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riportnak adott interjújában –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet. És ez független a szerző szándékától. A lebegő alfaértelmiségi, aki a dekonstruáló módszertanok csúcsán úgy érzi, hogy ő csupán egy független és semleges pozíciót teremtett meg, valójában maga is egy politikailag felhasználható diskurzuson ügyködik. Az pedig már teljesen másodlagos, hogy felkínálja-e szétanalizálásának valamely eredményét valamilyen politikai pólus számára, vagy csupán hagyja, hogy műve „bedobott gyeplővé” váljon a narratívák versenyében (nyilván más kocsihajtók kezén). Nincs tehát univerzális kritikai nézőpont, olyan, amilyet a „leleplező” dekonstruálás ígér.

Viszont létezik a dekonstruálás másik, megértő attitűdje, amely tulajdonképpen úgy teremt kritikai pozíciót, hogy abban a részvétel igénye is megjelenik. A folyamatosan és kritikailag vizsgált Erdély-képeknél maradva, például a történész Bárdi Nándor az, aki ilyen kritikai pozíciót képvisel. Aki nem az univerzalisztikus indulatú szétanalizálásra nyújt példát, hanem arra, hogy a kritikai pozíció felépítése tulajdonképpen csak antré a valamiben való értelmiségi részvételhez. Ami mindig konkrét terveket jelent, és törekvést azok útra bocsátására, de a tévedés vállalt lehetőségét is.