Természetes, hogy fél az ember mindattól, ami láthatatlan és ismeretlen:

ilyen például az új koronavírus. Kezdeti fázisban azt mondhattuk, essünk át rajta az elején, ugyanis a szakemberek szerint a lakosság 60-70 százaléka megfertőződik. Aztán kiderült, a kórházakban (ismét vagy továbbra is) áldatlan állapotok uralkodnak, ott nagyobb veszély leselkedik az emberre, s amúgy is: amíg nincs vakcina, ismét elkaphatjuk a vírust, s kezdődhet minden elölről.

Egy társadalmat annak alapján lehet megítélni,

hogyan bánik az idősekkel és az állatokkal. Örvendetes, hogy beindult az idős szomszédok segítését célzó kezdeményezés, az állatokról sajnos nemigen sikerült gondoskodni. A verebek és galambok, a kóbor kutyák és macskák is megérzik az emberi tevékenység visszaesését, igyekezzünk róluk is gondoskodni. Amikor száraz kenyerem van, szórok nekik a Főtéren, illetve teszek olyan helyekre maradék ételt, ahol tudom, hogy macskák vannak.

Újragondoljuk az életünket

Ismét alap lesz az, hogy kevesebbet, de alaposabban. Remélhetőleg, másoknál is előtérbe kerülnek a posztmateriális értékek. Az utóbbi hetekben több időnk volt olyasmire, ami eddig esetleg a perifériára szorult, az elmúlt időszak megtanított arra, hogy sok mindent bánjunk vagy még jobban értékeljünk.

A természet (ki) hívása

Az elmúlt és a még hátralévő időszak kétségtelenül az aktív, változatos és sokrétű életmódot folytatóknak volt a legnehezebb: nem lehetett kirándulni, utazni, világot látni, s ezáltal élményeket, tapasztalatokat gyűjteni. Elmaradt a kaland, kielégítetlen maradt a felfedezés vágya, az új, a szokatlan, a váratlan megtapasztalása. Elmaradt a környezetünk megismerése, a világ egy nagy börtönné vált.

Hiányzott a természet, a szél, az eső, még az a jégeső is, amitől kopogott a koponyám és amelytől bőrig áztam. Bármennyi jéghideg patakon átkeltem volna mezítláb, csakhogy a hegyekben lehessek. Szomjaztam volna, csak mehessek.