A korábbi blogbejegyzésemben jelzett viszontagságokat messze felülmúlják a bihari Pádis karsztvidékének lélegzetelállító szépségei: a dimbes-dombos mezőket szegélyező magasztos fenyőfák bástyafala, a zöld takarón kanyargó patak, amely hirtelen a föld alá tűnik, a gombaszedők történetei, a pásztorok cigarettaéhsége – mind hozzátartozik a Tájhoz.
Úgy döntöttünk, kihasználjuk a csapadékmentes időjárást, s Biankával és Lászlóval múlt hétvégén, pontosabban szeptember 2-4. időszakban kiruccantunk Pádisra. Lelkem mélyén motivált, hogy ezáltal is közel legyek Kis Laci barátomhoz, aki néhány nappal ezelőtt igen kellemes meglepetést szerzett nekem spontán kolozsvári megjelenésével.
Ugyanakkor mágnesszerűen vonzottak Pádisra az elsősorban neki köszönhető csodálatos élményekből táplálkozó emlékek is. Ismét inhalálni akartam a pádisi levegőt, hogy amolyan láthatatlan eszközként felhasználva időutazást hajthassak végre, s feleleveníthessem a Laciékkal itt töltött csodálatos pillanatokat, perceket, napokat, amelyek hiánya még mindig eleven sebet jelent lelkemben. A Csodavár előtti spontán találkozásunk és 2007-es ismerkedésünk (köszönöm, Melegdi Sanyi, hogy felfrissítetted a memóriámat!), a szmidai hétvégi házban együtt eltöltött idő emléke, a sok-sok csodás közös élmény filmkockái horgonyként húznak a múltba, s tartanának ott, de mennem kell tovább. Tovább a jövő évi, jubileumi találkozó irányába, amelyet szívügyemnek tekintek, s nagyon szeretném, ha összejönne!!! Ugye, teszünk ennek érdekében? Tudatában vagyok annak, hogy több okból azt, úgy, ott sohasem lehet megismételni, de legalább menjünk ismét ki oda, gyújtsunk egy tábortüzet, s nosztalgiázzunk.
Mágnes
Dolgozott a tudatallatimban a kifürkészhetetlen, cseleit szövő nosztalgia: tegnap tudtam meg Melegdi Sanyitól, hogy a Lacit, Botit és az engem ábrázoló, általa készített fénykép szinte pontosan 9 évvel ezelőtt (2007. augusztus 19-én déli 12 óra körül) készült a Csodavár bejáratánál. Utólag tudatosult bennem: ez hívott Pádisra olyan erősen… Érdekes, múlt hétvégén mi is a Csodavár körtúrát választottuk, de tévedésem miatt nem mentünk be a barlangba… 😦 Tudatalatti… Az akkori fotók, Melegdi Sanyi jóvoltából itt tekinthetők meg.
Egyébként most is ehhez a helyhez közel ismerkedtem meg egy német párral, nekik sem volt fejlámpájuk, mint anno Laciéknak, de mégsem alakult ki a kötelék. A 2007-es esetet megismételni egyszerűen nem lehet…
Most jut eszembe: Guillaume haveromat már nem is tudom, hogyan ismertem meg, Amyt pedig a diákszállásról csaltam el, amikor a francia fiút vettem fel a Retro hostelből… 🙂
Nemrég nosztalgiautazást hajtottam végre, Szmidán jártam. Most is megrezzentem amikor Pádisra menet, s Kolozsvárra jövet áthaladtam az útkereszteződésen. Biankának és Lőrinczi Lászlónak hosszasan meséltem a hely mágiájáról, az életemben betöltött rendkívül fontos szerepéről.
Pádis a spontán ismerkedések helye. Most is egy két izraeli és egy németországi párral ismerkedtünk meg. Szóba álltam velük, de valahogy már hiányzik a helyzet varázsa, már az ismerkedés sem a régi, belső aggály és kétely fogalmazódik meg, hogy ez már nem az, s nem is lesz többé. Nem lehet már az, nem lehet már többé. Mert az az ismerkedés és az azt követő szoros barátság egyedi, utánozhatatlan és megmásíthatatlan. Mert Szmidával és az ott töltött idővel, az ottani emlékekkel már semmi és senki sem veheti fel a versenyt. BÁRCSAK LENNE ANNYI PÉNZEM… Bár a hely sem lenne már sohasem ugyanolyan. Több okból… Gondoljunk csak a közelben épített monstrumokra.
Könnyezek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire el tudok érzékenyülni Szmida és Pádis kapcsán… Pedig volt már rá példa… Tudom, nem vagyok egyedül ezzel…
***********************************************************************************************
A múlt hétvégi csodás túráról pedig hadd beszéljenek a fényképek és a képaláírások. Kattints az elsőre, kérlek:
Kiss Olivér blogja 
Kar lett volna kihagyni!
KedvelésKedvelés
@Laszlo: 🙂 Sajnálom a tévedést! Hátha pótoljuk a hiányt!
KedvelésKedvelés