Fellendülésre tesz kísérletet a végvár magyarsága

Bár csak egy napot töltöttem a hajdanán vasgyártásról, a kiváló állapotban megőrzött középkori várról, az 1989 előtti időszakban pedig a mamut kohászati kombinátról híres településen, s a látogatás spontán jellege miatt csupán néhány helyi magyarral sikerült találkoznom, mégis levonhatom a következtetést: a szórványlét tipikus problémáival küszködik az erdélyi magyar közösség egyik végvára, Vajdahunyad. Egyrészt kíváncsi voltam, milyen Erdély eme régiója, ugyanis gyerekkoromban jártam itt utoljára. A hétvégi vizit során igyekeztem minimális betekintést nyerni az itteni magyar közösség életébe, szóba állni néhány helyi magyar emberrel. Az odautazásra vonatkozó döntést pénteken délután hoztam meg, szombaton délelőtt indultam útnak, s vasárnap jöttem vissza Kolozsvárra. Sajnos közösségi rendezvényen nem sikerült részt vennem, de úgy gondolom, a szórványlét sajátosságai megmutatkoztak számomra.

Szállás egyházi vendégházban

Kolozsvári lévén, hozzá vagyok szokva a társadalmi, szociális, kulturális és gazdasági szempontból pezsgő magyar közösségi élethez. Tudtam, Vajdahunyadon más lesz a helyzet. Mondják, nálunk is egyre kevesebb a magyar, magyar vonatkozásban lassan-lassan Erdély fővárosa is szórványnak számít, közösségünk pillér intézményei viszont még mindig Kolozsváron működnek. Milyen lehet viszont egy olyan településen, ahol sokkal kevesebb a magyar, emiatt sokkal több a vegyes házasság, az identitás megőrzése pedig merőn több áldozathozatallal jár. S persze, sokkal nehezebb. Vajon ki az, aki az első követ tudja dobni arra a személyre, aki ilyen helyzetben többségi barátot/barátnőt, élettársat, feleséget/férjet választ. Mely a kisebbségi önazonosság megtartó ereje, elég erős a templom és az iskola ahhoz, hogy valaki egy ilyen nehéz kisebbségi helyzetben megmaradjon magyarnak? Anyanyelvi oktatás és napilap hiányában még nehezebb a megmaradás. A 20 kilométerre levő dévai Téglás Gábor Líceum Hunyad megye egyetlen állami tanintézménye, amely óvodás kortól az érettségiig anyanyelven biztosítja a magyar diákok elméleti és szakoktatását, Vajdahunyadon csak magyar tagozat működik a 6-os számú iskolában. Az Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-szörény és Temes megyében terjesztett Nyugati Jelen című napilap közel 170 kilométerre jelenik meg Temesváron, nehézkes a terjesztése. A közösség számára összetartó erőt jelent a Corvin Savaria Társaság és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által működtetett Magyar Ház, ide viszont nem sikerült ellátogatnom.

Szerencsére Zsargó János református lelkipásztor segítségével sikerült kiváló (egyszerű, tiszta, ízléses, meleg szobában kialakított) szállást találnom. Szinte minden ilyen alkalommal felveszem a kapcsolatot a református, katolikus vagy unitárius közösségi vezetővel annak érdekében, hogy többet megtudjak a helyről, az állapotokról, s a szállásra fordított összeget inkább az egyház kapja, legyenek kihasználva az esetleges vendégszállások.

A kohászati kombinát és szokatlan hatása

Érkezésemkor a hatalmas kohászati kombinát működő részére lettem figyelmes. Az üzem meghatározó volt a település életében. Valamivel később a készségesen, barátságosan és nyitott szívvel fogadó református lelkipásztor elmondta, hogy az iparosítás miatt az 1950-es és az 1960-as években Erdély több vidékéről érkeztek magyarok Vajdahunyadra, így a református hívek lélekszáma 110-ről 2000-re emelkedett. Miközben megmutatta a szálláshelyet és átadta a kulcsokat, Zsargó János arról is beszámolt, hogy az 1989-es decemberi forradalom után sok magyar ajkú visszament szülőfalujába, ugyanis akkor zajlott a földek visszaszolgáltatása és a végkielégítések, a kedvezményes nyugdíjazások.

A pusztulás jegyei: vegyes házasságok és temető

Máskülönben is a magyar ember nem a nagy szegénységből jött ide, ezért volt hova visszamennie. Emiatt 1989 decembere után a magyarság lélekszáma folyamatosan apadt. A másik meghatározó tényező a vegyes házasságok nagy száma, ahol a gyermekek nem tanulnak meg magyarul, így nem is jönnek konfirmálni, elvesznek. Csupán a megkeresztelt magyar gyermekeknek körülbelül harmada konfirmál

– mondja, s megmutatja, melyik kulcs, hova talál.

Miután rendelkezésünkre bocsátotta a konyhát (már éreztem az esti spagetti szagát…) elmondta azt is, hogy sajnos a házasságok 90%-a román-magyar. A vasgyár bezárása (abban az időben 20-30 ezer ember dolgozott az üzemben) után sajnos nem jöttek befektetők, csupán egy német cég jelentkezett, s körülbelül ezer dolgozót foglalkoztat, ezért a fiatalok vagy az egyetemi nagyvárosokban maradnak, vagy külföldön keresnek munkát.

Nagyon nehéz munkát találni, ezért a lélekszám tovább csökken. A gyülekezet kiöregedett, a temetések száma négyszerese a keresztelésekhez viszonyítva

– tette hozzá Zsargó János, s elindul az emeletre. Holland nyelvű feliratokkal rendelkező dobozokra leszek figyelmes a lépcsőfordulón. Szerencsére a németalföldi testvérgyülekezetek adományaiból Vajdahunyadra is jutott. Átveszem a helyiek által zöld háznak nevezett, felújított épületben levő szobát. Van terjedelmes konyha, kamra, este itt készítjük el a spagettit, vasárnap pedig a reggelit.

Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, Zsargó János a Bethelen-útról tesz említést.

Közösségerősítő lenne e Bethlen-út

A Bethlen-úttal kapcsolatban a gondolat éppen fogyás áldatlan helyzetéből való kimenekülés kapcsán adódott. Feltevődik a kérdés, mi lesz, meddig lesz. A lelkész a hajóskapitány, aki utoljára hagyja el a hajót, de ha már nagyon kicsi a gyülekezet és a megélhetési gondok fokozódnak, akkor ő is tovább lép, és azután a folyamat még gyorsabb lesz. Hunyad és Fehér megye nagy történelmi múlttal rendelkezik, van mit megmutatni, és külön-külön mindegyik lelkipásztor vagy plébános próbálta a maga helyén reklámozni ezt, csak rendszertelenség volt az egészben. Gudor Botond nagyenyedi esperes kollégámmal sokat beszélgetve erről, arra gondoltunk, hogy egy rendszerbe fűzve ezeket a történelmi látnivalókat, a turisztikai látnivalók menték el kell indítani egy úgynevezett Bethlen- Mária utat, amelyen végighaladva a magyarországi és erdélyi látogató vallási megkülönböztetés nélkül történelmi örökségünket láthatja. Ezen az útvonalon egyházi vendégházak kiépítésével és működtetésével munkahelyek teremtődnének, és ha csökken is a lélekszám, a turizmusi bevétel besegít abban, hogy a gyülekezet tovább élhessen ezen a vidéken, a lelkipásztornak megoldódjanak megélhetési gondjai, és maradjon. Támogatást és megértést remélünk ezen a téren a magyar kormánytól” – jegyzi meg, s már fordulna ki a kapun. Éppen egy idős házaspárra lesz figyelmes. Egészségi állapotuk felől érdeklődik, majd búcsúzik, mert „elő kell ám készíteni a vasárnapi istentiszteletet

– mondja.

Két vártorony és egy kakukktojás

Miután elválunk tőle a közeli Szent Péter-hegyre megyünk, a várlátogatást vasárnapra hagyjuk, úgysem kell visszasietnünk. Elhagyatott zsidó temető fogad. Lekopott a festék a Dávid csillagról, a Zuckerberger család sírját sajnos évtizedek óta senki sem gondozta. A dombtetőn a hajdani református temető maradványai. Évtizedek múlva már amúgy is csak ennyi marad az erdélyi magyarságból… A szász templomok tornyai összeomlanak, a magyarok temetkezési helyein telekommunikációs antennák jelennek meg… A dombról jól lehet látni Vajdahunyad várát, végre egy más szögből tekintem meg ez az architekturális gyönyörűséget.

A szállás fele menet betérünk az „új” református temetőbe, szerencsére nyitva van a kapu. Nemzeti költőnk fejéről mintázott szobor köszönt – Petőfi 1949. április 14-én járt Vajdahunyadon. Mi több, verset is írt. Természetesen ez is jelzi, hogy akkoriban mennyire jelentős és súllyal rendelkező település volt a Hunyadi család székhelye.

Este Déván az Academia de Bere elnevezésű kocsmába mentünk. Társasjátékot terveztünk, de beszélgetés lett belőle. Timea és Mihály alig töltötte be a húsz évet, mindketten a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre járnak, harmadévesek. Örvendek, hogy két magyar fiatal létesített párkapcsolatot – Misi dévai, Timi pedig vajdahunyadi, 2011 októberétől vannak együtt. Sajnos kicsi a valószínűsége, hogy hazatérnek, de legalább… megmaradnak magyarnak, nyugtatgatom magam titokban.

János és János

Vasárnap várlátogatás volt műsoron. Hatalmas szerencsénk volt: Bodochi János múzeográfus éppen szolgálatban volt, a kapus tanácsa alapján kerestük meg. Azt mondja, a személyazonossági igazolványában Ioan szerepel, dehát ő János, s nem is akármelyik, hanem (Vajda)Hunyadi János… Tizenegy év dolgozik itt. Ő is példa a szórványban élő magyarokra: vegyes házasságból származik, édesanyja magyar, édesapja pedig román. Bár elmondása szerint 3-4 éves koráig nem tudott románul, később mégis román tannyelvű iskolába járt. Törve beszéli a magyart, de nagyon bő a szókincse, a szakszavakat mind tudja. Kapcsolatban áll a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Karának egyetemi adjunktusával, Lupescu Raduval, aki a várat és a Hunyadi családot kutatja.

Nem kérdeztem meg Bodochi Jánostól, mikor beszélt utoljára magyarul, sejtem csupán, hogy rég. De szemében mintha felcsillant volna valami, ami – esetében a szó szoros értelemben – az anyanyelv használatának az örömére utalt. Néha kereste a magyar szavakat, s talán csak egyszer mondta el magyarul a kifejezést, s kerestük meg együtt annak a magyar megfelelőjét. Tisztelni és becsülni tudom az ilyen embereket.

Még azért sem készítünk sablonos felvételeket a vár bejáratától, túl mindennapi lenne. Arra kérem Bodochi urat, meséket, történeteket meséljen, sztorizzon. Már a legelején a konciliáns hangot üt meg: magyar vagy román volt Hunyadi János? – teszi fel a retorikus kérdést. – Erdélyi volt – adja meg a választ.

Hunyadi Jánosnak erdélyi kormányzóvá választását követően a várnak főleg reprezentációs funkciója volt, pontosabban erre helyezték a hangsúlyt, ebben az időszakban jelent meg a kápolna és a lovagterem. A vajda huzamosabb ideig volt távol, az általam tanulmányozott korabeli dokumentumokból kiviláglik, hogy Hunyadi János úgy érezte magát a csatában, mint hal a vízben. Szilágyi Erzsébet is «hős asszony» (mulier heroica) volt, így jól találtak… Hunyadi építkezni is igen szeretett, tanúk erre az épített örökséghez tartozó több ingatlan. Sajnos nem volt saját krónikása, így vajmi kevés forrás áll rendelkezésünkre arról, hogyan élt, mit kedvelt, milyen ételt fogyasztott előszeretettel. Érdekes megjegyezni, hogy a kápolna oltára kelet fele néz. Nos, ebből vonja le mindenki a saját következményét…

– mondja a múzeográfus.

Elmondása szerint szerencsések vagyunk, hogy jó állapotban fennmaradt a vár, a Hunyadi család a 16-ik század elején kihalt, 1854-ben tűzvész pusztította el, s 1724-ben átvették az osztrák hatóságok, s1854-ben tűzvész pusztította el.

Természetesen a kínzási technikákat felsorakoztató szobát is meglátogatjuk a várban. Bodochi úr hangsúlyozza, hogy valószínűleg valamennyi látható technikát kipróbáltak a várban is, ez mégsem volt jellemző a vajdahunyadi várra.

Arról is beszámol, hogy a szakemberek szerint 30 millió euróra lenne szükség ahhoz, hogy a kilencvenes évek végén elkezdett restaurálási munkálatokat folytathassák.

Erre feltétlenül szükség lenne, ugyanis ez az egyetlen 15. századi gótikus vár a környező országokban. – A legutóbb megválasztott polgármester hivatalba lépése óta esküvőket már nem tartanak itt, bármennyire ügyeltek, leverték a falat. Bizonyos értelemben szerencsénk van Arsenie Boca körüli kultusszal, mert a körülbelül 30 kilométerre levő sírhelyét látogatók közül nagyon sokan benéznek hozzánk is

– mondja, miközben a régi főbejáratról esik szó.

Igen ám, miután ezt lezárták, hatalmas mennyiségű savanyú káposztát tároltak itt. Nem vicc ez, mert Bajoni János 1681-ben készült leltára szerint itt 40 ezer liter bort és több száz liter pálinkát tároltak. Szükség volt ám a másnaposság elleni savanyú káposztára – meséli nevetve. Az udvar ínyencségeiről is beszámol, mondván, hogy az urak 10 óra tájt reggeliztek, a vacsorára pedig délután 5-6 óra tájt került sor. Ezen rendszerint fejenként akár két liter bor is elfogyott.

22 évig nem mosott hajat

A királyok és a vajdák udvari szokásairól szólva tájékozott vezetőnk elmondja azt is, hogy a higiénia szempontjait teljesen másképp értelmezték a középkorban: az egyik arisztokrata feljegyzéseiben bevallotta, ideje lenne hajat mosnia, ugyanis huszonkét éve nem tette meg.  A bulira viszont adtak: Ulászlóval, a cseh királlyal kötött Olmützi békekötés például két hetes evészetet-ivászatot tartott, a pénzt pedig jobbra-balra szórták. A „szolgálati hölgyeket” sem vetették meg: a vajdahunyadi várban például az „asszonyok szobájából” titkos  folyosó vezetett az úr szobájába… Hajdanán a várban levő kápolna pár méterrel magasabb volt, ott „rejtették el” a középkorú férfiak erotikus vágyait kielégítő hölgyeket…

Záróra van, búcsút veszünk Bodochi Jánostól. A múzeográfus láthatóan örvend annak, hogy találkoztunk, szívesen mesélt a vár sajátosságairól, érdekességeiről. Kölcsönös az érzés, nem is lehettünk volna szerencsésebbek, mint egy magyar szakembert találni, akik elkalauzol a középkori erdélyi magyar vajda világába.

Tudom, kissé közhelyes azt írni, hogy vegyes érzelmekkel távoztam Vajdahunyadról, de mégis ez az igazság. Egyrészt felvillanyozott, hogy vannak pozitív kilátások, lám a magyar fiatalok közül néhányan egymást választják, a közösség akár a Bethlen-útnak a Mária-úttal történő összekötésével igyekszik csatlakozni a fő „vérkeringéshez”, s nem enged a leszakadás és elszigetelődés örvényének. A hajdanán fontos szerepet betöltött, de sajnos jelenleg az erdélyi magyar közéletnek valamilyen szinten a perifériájára szorult vajdahunyadi magyar közösségnek van fejlődési potenciálja: fontos például az is, hogy Winkler Gyula európai parlamenti képviselő fontos szerepet tölt be az RMDSZ-ben, igyekszik felvirágoztatni a megye magyar szociális, kulturális és gazdasági életét. Egyébként szomorúsággal töltött el az, hogy bizonyos vonatkozásban még mindig feudális viszonyok uralkodnak a városban: egy román parlamenti képviselő tájidegen épületet hozott létre, a Szent Péter-hegyről autópályának tűnő úttal. A mamut infrastrukturális beruházásra kétkedően tekintenek a helybéliek, úgy vélik, a „nagyúr” nem a közösség, hanem saját gazdasági érdekeit szolgálja. A szóban forgó politikus állítólag hatalmas szállodát is szándékszik építeni a városban, bár egyelőre mondjuk a turizmus fellendítésének kellene lennie az elsődleges feladatnak.

A napokban olvastam a hírt, hogy a csaknem hatszáz, elsősorban irodai dolgozót küld felváltva kényszerszabadságra a Vajdahunyadi Energetikai Komplexum (CEH) március 4-től, ezzel a vállalat 1,2 millió lejt takaríthat meg havonta. Kétségtelen, hogy a nehéziparról az új, innovációra alapuló technológiákra, valamint a tudásalapú gazdaságra történő áttérés korántsem zökkenőmentes, és főleg nem gyors folyamat. De vajon van-e elég és megfelelő rátermettséggel rendelkező fiatal, aki esetleg valamelyik nagy egyetemi központban tanul, a megszerzett tudást és kompetenciákat majd otthon kamatoztatja? A nagy városok elszívó ereje Vajdahunyadon is érezteti hatását: a legtöbb fiatal nem tér vissza, mi több, még Erdélyből is továbbmegy.

Akárcsak más erdélyi közösségek esetében a gazdasági lehetőségek mellett továbbra is a templom, az anyanyelvi oktatás és tájékoztatási hálózat (újság, rádió, televízió, internetes portálok) jelentheti a megmaradást.

(A Szabadságban március 8-án megjelent riport szerkesztetlen, személyes vonatkozásokkal kiegészített változata.)