Márványtábla hirdeti a falon. Egy liftbéli beszélgetésből kiderült: a másodikon élt – én az ötödiken. Kentaúrmegoldás: van is lakótársam, meg nincs is. Tetőtér-beépítés, enyém a kisgarzon, egy megtört villamosmérnök férfié a lépcsőházból nyíló kis szoba. Elvileg a fürdőszoba és a konyha közös, elvileg, hiszen a fürdő hét polcából hat az enyém (ez így igazságos, végül is, mi kell egy férfinak?). Kurd kommunista szeretőmtől vörös csillagos zászlót kaptam, amit zsidó liberális szeretőmmel feltetettem a falra. (Nem jó, valahogy egyikkel sem jó. Ábrissal volt jó, aki simán passzolt, amikor én vacsorával vártam.)
Közelebb kerültem egy kicsit a Gödörhöz, távolabb az Oktogontól.
- Legalább nem kell másik zsinagógába járnod – mondta viccelve anyám.
A szüleim nem értik a Belvároshoz való vonzalmamat. Ők egy kertben szeretnek üldögélni a vérunalmas agglomerációban. Én az embereket szeretem nézni. A világon még mindig az ember a legjobb találmány ( Sartre-nak is igaza van, a pokol is a másik ember).
Nem vonzanak különösképpen a spirituális, kicsit homályos téveszmék, a valóság talaján lépkedek ingadozva, de a lakás mindenki szerint nagyon jó kisugárzású, tele pozitív energiával. Három lány is lakott már benne, mindhárom férjhez ment.
- Úgyhogy vigyázz a szabadságodra – nevetett a főbérlő.
Ő talált meg engem, egy wiwes hirdetést adtam fel, amiben kerekperec kijelentettem, hogy nem vagyok kóristalány, és ha éjfél után érek haza, akkor nem a miséről jövök. Leinformált, körbeszaglászott, és felhívott, hogy nagyon szeretné, ha én laknék itt.
Furcsán érzem magam. Éjszaka csend van. Van tévé. Nincs macska.

Elküldve: 2009. április 8., 01:40-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.