Nem fog szobra állni Marosvásárhelyen az 1989 decemberében a forradalmárok közé lövető Ştefan Guşă tábornoknak, legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint. Ez utóbbit azért fontos kihangsúlyozni, mivel a romániai igazságszolgáltatás olyan, mint a Zóna, ahol a fizikai törvények néha egészen meglepően érvényesülnek. Így az a tény, hogy a törvényszék első fokon megsemmisítette a marosvásárhelyi önkormányzati testület szoborállító határozatát, az égvilágon semmire nem garancia. De ebben a történetben most nem az igazságszolgáltatás a főszereplő. Hanem azok a tudatlan és felelőtlen városvezetők, akik tavaly ősszel jóváhagyták a szoborállítást.
Nem kívánom itt töviről hegyire elmesélni a szoborsztorit, mivel hosszú és ágas-bogas, de jól mediatizált, így aki részletes információkra kíváncsi, eredményesen keresgélhet például a Krónika, a Transindex, a Népújság vagy más lapok oldalán.
A történet lényege és kulcseleme az, hogy múlt év őszén a marosvásárhelyi önkormányzati testület úgy szavazta meg a Ştefan Guşă mellszobrának felállításáról szóló határozatot, hogy a tanácsosoknak fogalmuk sem volt, kiről van szó.
A tíz RMDSZ-es, két szociáldemokrata (PSD), nyolc demokrata liberális (PDL), két liberális (PNL) és egy nagy-romániás (PRM) önkormányzati képviselőből álló testület 23 tagja közül 21-en voltak jelen a 2009. szeptember 10-i ülésen (egy PSD-, és egy PDL-tanácsos hiányzott), amelyen 19 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül, két RMDSZ-es tartózkodással jóváhagyták a Guşă-szobor felállítását a Vársétányon (közismert vásárhelyi nevén: a Bulevárdon).
Ştefan Guşă (forrás: mapn.ro)
A testület legnagyobb, RMDSZ-es frakciója úgy volt hajlandó támogatni a szoborállítási kezdeményezést, ha a tanács elfogad egy határozatot Sütő András szobrának köztéri felállításáról is. Sem ők, sem a többi párt képviselői nem tudták, ki volt Ştefan Guşă, és milyen szerepet játszott az 1989. decemberi eseményekben, holott a temesvári tömegbelövetés ügyében a katonai ügyészség eljárást indított. Guşă azonban 1994-ben meghalt, így az 1997-es vádemelés nyomán nem ülhetett a vádlottak padjára Mihai Chiţac és Victor Stănculescu tábornokok mellé, noha a vádirat bűnösként említi.
1989 decemberében kis híján tizenöt éves voltam. Akkor kezdődött a haverok, buli, csajok stb. korszak, de megragadtak az agyamban a tévében látott katonatisztek nevei: Milea, Chiţac, Stănculescu, Vlad, Militaru, Guşă. Ez utóbbi neve különösen megfogott, mivel guşă magyarul golyvát vagy tokát jelent. A vásárhelyi önkormányzati testület tagjai azonban – úgy tűnik – nem követték az eseményeket, pedig a televízióban, rádióban, lapokban másról nem nagyon volt szó, csak a forradalomról és szereplőiről. Az utána következő években pedig igen markáns nyilvános vita folyt a katonai vezetők akkori szerepéről. Melyik párhuzamos világon kell tehát élni ahhoz, hogy az ember ekkora horderejű események szereplőit ne ismerje?
A tanácsosok egy része azt mondta: nem tudta, ki volt Guşă, nem tudta, milyen szerepe volt az akkori eseményekben, mások úgy próbáltak érvelni, hogy egyetlen bíróság vagy történész sem nyilvánította bűnösnek a tábornokot, ami formálisan igaz ugyan, de csöppet sem megnyugtató álláspont, például az 1989 decemberében lelőtt tüntetők hozzátartozói számára.
Ha pedig a közösség vezetői nem tudják, akkor miért ők vezetik azokat, akik viszont tudják, hogy Gusának egyszerűen nem lehet szobrot állítani, mivel rávetül a tömeggyilkosság árnya? Tudta ezt Ion Iliescu, tudta Petre Roman, tudta Dan Voinea katonai ügyész és tudták a forradalmárok is.
Tudták azok, akik Marosvásárhelyen az utcán tüntettek a szoborállítás ellen, és tudta az a közel másfél ezer ember, aki aláírta az online tiltakozást.
Erdélyben a történelmi események és szereplők megítélésének mindig legalább két, általában merőben ellentétes oldala van az etnikai törésvonal mentén. Ştefan Guşă esetében ez a kettősség közvetlenül nem létezett, mivel az 1989-es eseményeknek nem volt negatív etnikai színezete, sőt, Tőkés László révén kedvező körülményekről beszélhetünk. (Amelyek aztán néhány hónap múlva rekordgyorsasággal foszlottak szét – Marosvásárhelyen).
A vásárhelyi tanács RMDSZ-frakciójának azonban sikerült az ügynek etnikai vonatkozást is kreálnia, ugyanis Sütő András szobrát kívánta kiváltani a tábornokéval.
Ezzel pedig csak felerősíti azt a dimenzióját az ügynek, hogy Guşă szobrának felállítását a nevét viselő alapítvány kezdeményezte, a tábornok kultuszának kialakításában és ápolásában lánya, és annak férje, a vasgárdista múltú, a romániai szélsőjobb szervezetekhez közel álló, néhai Iosif Constantin Drăgan is nagy szerepet játszott (főleg pénzzel, Drăgan ugyanis hosszú ideig vezette a leggazdagabb románok listáját). Támogatja ugyanakkor a szoborállítást az az obskúrus társaság, a Hősök Kultusza Egyesület, amelynek Ioan Judea ezredes is az egyik vezetője. Az ő neve az 1990. márciusi, marosvásárhelyi események kapcsán is felmerül, az egyesület több, nyugdíjas katonatiszt tagja mellett. Az idős tisztek még ma is meglehetősen nagy befolyással rendelkeznek Vásárhelyen, az ő művük többek között a mára szinte teljesen eltűnt, de az 1990-es években erősen aktív Vatra Româneasca szervezet.
A magyar önkormányzati képviselők magyarázkodása kínos és nevetséges lenne, ha nem ők döntenének most is Marosvásárhely fontos ügyeiről. Mert ma is ők döntenek. Annak ellenére, hogy az RMDSZ-frakció beismerte tévedését, az ügynek az egyetlen következménye az lett, hogy Benedek István frakcióvezetőnek le kellett mondania e tisztségéről, pedig Markó Béla szövetségi elnök és Kelemen Hunor ügyvezető elnök is villámlottak (igaz, csak egy kicsit).
Az már teljes egészében az abszurdum világába tartozik – én legalábbis ezt sem tudom megmagyarázni –, hogy ugyanazok az RMDSZ-tanácsosok szavaztak, sőt, igennel szavaztak a városi képviselőtestületben arra, hogy a tanácsot egy sztárügyvéd képviselje a szoborállítást kimondó tanácsi határozat ellen Tőkés László EP-képviselő által indított perben. Ráadásul azt követően, hogy beismerték: tévedtek a Guşă-szobor támogatásával. Hogy is van? Megszavaznak valamit, aztán rájönnek – rávezetik őket –, hogy szamárságot követtek el, ezt nyilvánosan elismerik, majd ügyvédet fogadnak a korábbi szamárságuk megvédésére? Tessék?
Mit érdemel az az elöljáró, aki saját bevallása szerint 2009-ben, az érdeklődő újságírótól értesül első ízben arról, hogy ki volt Guşă és mit tett 1989-ben, mindezt azután, hogy felelőtlenül/unatkozva/tudatlanul felemelte a kezét egy tanácsi szavazáson?
Épeszű ember az ő helyükben most azért imádkozna – jelenleg ez az egyetlen „ésszerű” tevékenység –, hogy az igazságszolgáltatás az esetleges fellebbezést is elutasítsa, és jogerősen kimondja: nem lehet szobrot állítani a tábornoknak. (Habár ezek után az sem érne meglepetésként, ha az RMDSZ-frakció megszavazná majd a tanács fellebbezését is.)
Ellenkező esetben ugyanis a vásárhelyi embereknek nem csak akkor jut majd eszükbe a tanácsosok neve, amikor a Vársétányon Ştefan Guşă szobra néz majd le rájuk magabiztosan a talapzatról, hanem akkor is, amikor a 2012-es önkormányzati választásokon bedobják szavazatukat az urnába. Sőt, akkor is, ha valamelyik tanácsossal összefutnak majd az utcán.
reflektorium.wordpress.com 
2010. június 18. at 22:55
Az egész ügy legelgondolkodtatóbb mozzanata a benne megnyilvánuló kompromisszum-filozófia. Jó okkal kell feltételeznünk, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-frakció tudta, ki Guşă, és az esetben az a megdöbbentő inkább, hogy úgy gondolták, a politikai egyezkedésekben (elvégre, erről szól a politika !) nincs határ, bármi adható a saját bárminkért. Attól tartok, hogy ez a nem nyilvános politikai tranzakciók világában és kultúrájában alakult ki. És bizony: nem mentes ettől az RMDSZ csúcsa se. Ez már a Guşă-ügy kirobbanásakor is érezhető volt, ők csak a nagy közfelháborodás nyomán ítélték el Benedekéket.
2010. június 19. at 09:42
Több észrevételem is van a témával kapcsolatban:
1, Ez a történet számomra annak a példázata, hogy 89 dolgában nem történt meg a mindent helyre tevő tisztázás, nem vált általánossá annak a tudása, hogy kik voltak a vérengzések felelősei, a felelősök többsége pedig nem kapta meg a méltó büntetését. Nem vált el az ocsu a búzától, az emberek pedig megtanultak együtt élni a jó és a rossz keverékével. A vásárhelyi képviselők nem egy evidenciát, egy mindenki számára nyilvánvaló igazságot nem tudtak. Csupán leképezték az e tekintetben megmutatkozó általános zürzavart, tudatlanságot. A temesvári vérengzéseknek ugye mára Chitac és Stanculescu lettek az emblematikus nevei. De hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez a két tábornok tagja volt Petre Roman által vezetett, akkor forradalminak tekintett kormánynak. Chitac belügyminiszteri, Stanculescu hadügyminiszteri posztban. Emil Constantinescu elnöksége idején, tehát 1996 után vetődött fel először, hogy felül kellene vizsgálni azt a nézetet, mely szerint a vérengzésekért egyedül a Szekuritáté felelős. Az Iliescu érában ugyanis a hadsereg felelőssége nem merült fel.
2, A marosvásárhelyi vársétányra – mint ismeretes – eredetileg Ion Antonescu szobrát akarták felállítani. Az országban megannyi Antonescu-szobrot állítottak a kilencvenes években, valamennyi finanszírozója Josif Constantin Dragan volt. Az Olaszországban és Spanyolországban meggazdagodott multimilliomos, egykori vasgárdista azonban 1995-ben (77 éves korában) a Stefan Gusa (akkor 22 éves) lányát vette el feleségül. Dragan 2008-ban meghalt, és a vagyon kezelője Gusa lánya lett. Ha már ott volt a Dragan-pénzen felállított talapzat, felmerült a kérdés, kinek a szobra álljon rajta. A vásárhelyi öreg motoros katonatisztek pedig Gusa tábornokot javasolták, hiszen ehhez Draganné Veronica Gusa által a pénzt is lehetett biztosítani. Ha immár Gusa szobor sem lehet a talapzaton, szerintem előbb-utóbb a Dragan-szobor javaslatával áll elő ugyanaz a kör.
3, Meg merem kockáztatni, hogy ha mondjuk Kelemen Hunor vagy Borbély László követte volna el azt a hibát, amit Benedek István és a marosvásáshelyi városi tanács RMDSZ-es frakciója elkövetett, akkor az következmények nélkül maradt volna az RMDSZ-ben. Benedek István nem tartozott a Markó-klikkhez Vásárhelyen, Markó pedig kihasználta az alkalmat, hogy Tőkés Lászlóval együtt léphet fel egy számára nemkívánatos helyi politikus ellen.