A megszüntetve megőrzés szép példája az, ahogy Gyurcsány Ferenc vagy Szanyi Tibor kifogásolta a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadását. Gyurcsány szerint mindez „csak Orbán és Fico csatája” (2004-ben ő a népszavazást Orbánnal folyó párharcában tekintette megfelelő alkalomnak …), Szanyi pedig úgy gondolja, a magyar állampolgárság leértékelődik (erős várunk a posztkádári államnemzet…). Nos, körülbelül ezekbe az érvekbe „nőtt át” Kovács László egykori rémképe az özönlő 23 millió románról.

Ez a szocialista Aufhebung mindazonáltal mégis jelez egy folyamatot, amely túlmutat az MSZP nehezen levethetető, korábbi krédóján: azt, hogy 2004 decembere óta, az elmúlt közel hat esztendő során maga a kérdés is jelentős mértékben de-dramatizálódott, megteremtvén a váltás szemléleti alapját.

Érdemes emögé tekintenünk.

Alighanem, szerepe volt mindebben annak, hogy közben az európai állampolgárság intézménye mentálisan is teret nyert, és ha mást nem is, de azt mindenképpen jelezte, hogy az állampolgárság valamiképpen „többféle”. No meg, az Európában való jövés-menés, az „ide is, oda is tartozhatunk” megtapasztalása is tömegesebbé, mondhatni, közkeletűbbé vált.

Manapság már teoretikusok is beszélnek a fuzzy citizenship-ről, az állampolgárság deterritorializálódásáról, mindarról, hogy ez miképp függ össze a globalizációval, az európai egységesüléssel etc. De hogyan jő ez el?

Nos, semmiképp sem színtelen-szagtalan folyamatként, csendesen bekúszó változásként. Sokkal inkább: régi konfliktusok hátán. Szanyi szerint az a veszély, hogy az állampolgárság nagyon parttalanná válik, hiszen gyakorlatilag bárki beléphet. Doktrinér liberálisok szerint ez épp így van rendjén: nincs, ne legyen semmilyen diszkrimináció! Másrészt viszont fennáll az, amit Szanyi nem vesz figyelembe az új törvény kapcsán: a magyar állampolgárságot kérelmezőnek valamiképpen mégis igazolnia kell magyar nyelvtudását.

Túl a diszkrimináció kérdésén, ez még a szlovák-magyar vitában is érdekes módon jelenhet meg. Hiszen azok a szlovákiai magyarok – szlovák állampolgárok ! –, akik kifogásolják a szlovák nyelvtörvényt, olyan állampolgárokként tűnnek fel, akik nem akarják saját államuk nyelvét megtanulni. S eközben Magyarország a magyar nyelv tudásához kívánja kötni a magyar állampolgárságot.

Nos itt, e kérdés kapcsán jutunk el az állampolgárság-kérdés magvához. Az állampolgárság ugyanis a politikai közösség meghatározásának egyik legfontosabb eszköze, jogintézménye. De a politikai közösségek működésének archetípusa az – legyenek bármennyire a modernitás alakzatai is e közösségek –, amelyet az antropológusok már rég leírtak a természeti népek közösségei kapcsán. Eszerint egy közösség tagjává válni két módon lehetséges: beleszületni és belépni. Az említett népek esetén mindez világosan leírt helyzetekhez, gyakorlatokhoz kötődik. Ami különösképpen szembeszökő: a „belépés” feltételei szigorúbbak, költségei nagyobbak, mint a „beleszületésé”. Aki más közösségből, vagy egyszerűen „idegenként” lép be, annak jóval több bizonyítékot kell szolgáltatnia arról, hogy ténylegesen e közösség tagjává tud és akar válni.

A modernitás mindezt nem törölte el, csupán jogintézményekbe öltöztette, és ezzel látszólag feloldotta a természeti kettősséget. De csak látszólag. Valójában az állampolgárság intézménye is Aufhebung – benne is fennmaradt a „beleszületés” és a „belépés” természeti kettőssége. A „belépés” keményebb feltételei szerint itt is bizonyítani kell a közösséggel való szóértés, a vele való együttélés készségét és képességét (nyelvtudást, huzamosabb időre visszatekintő letelepedést stb.).

Persze, a modernség a „beleszületést” is formalizálta jogilag, a jus sanguinis vagy a jus soli különböző – egyes országok esetében keveredő – kritériumai nagyon jól mutatják ezt. De bárhogyan alakult is az állampolgárság kritériumrendszere, a modern közjog nyelve mellett is kitapintható maradt a „beleszületés” és a „belépés” kettőssége.

Az Orbán-kormány „kettős állampolgárságról” szóló törvénye – az az aktus, mellyel könnyített eljárásban „passzushoz” juttatja a Magyarország határain kívül élő magyarokat – tulajdonképpen a „beleszületés” és a „belépés” közötti határvonalat írja át. Azok a magyarok, akiknek eddig „be kellett lépniük” a közjogilag létező magyar nemzetbe, most „beleszületettként” tehetik ezt. Mindez az említett fuzzy citizenship tömegesedése felé mutat, immár emberek sokasága él Kelet-Közép-Európában, akik egyszerre több állampolgári közösséghez is tartozhatnak. Mi több: a beleszületés jogán tartozhatnak több állampolgári közösséghez.

És itt elgondolkodhatunk: az új politikai együttélési formáknak valóban a legkonfliktusosabb örökségből kell kinőniük?