A politika reneszánsza?

A magyar és a román politikai élet válogatott zavarodottságai, maszatolásai, álságai és a fokozatosan hozzánk is begyűrűző gazdasági válság lelombozó jelenségei közepette igazán üdítő, sőt felemelő mozzanat volt az, ahogyan a Nemzeti Liberális Párton belül a hatalomváltás bekövetkezett. Valami olyasmit tapasztalhattunk, amiről már régen úgy gondoltuk, hogy kiveszett a kelet-közép-európai politikai életből: természetességet.

Ellentétek, sőt éles pengeváltások természetesen voltak. Csakhogy a vita soha nem lépte túl a kölcsönös tisztelet és megbecsülés határait. S a győztes fél önnön győzelmét ugyanolyan méltósággal könyvelte el, mint ahogyan a vesztes fél a veszteséget.

Crin Antonescu és új helyettese, Ludovic Orban egyértelmű győzelmet aratott. A döntést követően azonban győztesek és legyőzöttek kölcsönösen elismerték a másik fél teljesítményét és erényeit, s a kialakult helyzetet jó alapnak minősítették a további pártépítéshez.

Ellenfele győzelmét nem csak a kívülálló nem érzékelhette méltánytalannak, de szemmel láthatóan (a csalódását egyébként nem palástoló) Călin Popescu-Tăriceanu sem. Ahogyan az elismerés is méltányos volt. A korábbi pártelnök és kormányfő ugyanis rendkívül nehéz helyzetben, folyton késélen egyensúlyozva vezette el a pártot és az országot a tisztességesen megrendezett választásokig.

Az állam minden kérdésében igyekezett felelősen és távlatosan dönteni. Az államelnök konfrontatív politikájával és agresszív kirohanásaival szembesülve mindvégig megőrizte politikai hidegvérét és józanságát. Sem pártja érdekeit, sem saját érdekeit soha nem helyezte az ország érdekei elébe. Nem törekedett olcsó népszerűségre.

Volt bátorsága a kisebbségi magyarság képviselőivel közösen alakítani kormányt, s az RMDSZ-szel való szövetség mellett annak ellenére is következetesen kitartott, hogy tudhatta, ezzel saját népszerűségét is korlátok közé szoríthatja.

A közös kormányzás révén pedig bebizonyosodhatott, hogy a magyarság politikusai éppoly megbízható képviselői a romániai állampolgári nemzetnek, mint román nemzetiségű kollégáik. Ez a „demonstráció” az elkövetkező években számunkra, romániai magyarok számára és a romániai politikai nemzet egésze számára rendkívül értékesnek bizonyulhat.

Az persze tény, hogy a román választestület jelentős része ezeknek a változtatásoknak a befogadására ugyanúgy nem volt még fölkészülve, mint ahogyan a pedagógusi fizetések 50 százalékos emelésének elutasítására sem.

Ezért az őrségváltás a párt sikeressége, a választói támogatottság növelése szempontjából ésszerű lépésnek tekinthető. Annál is inkább, mert az új vezetői gárda minden lényeges vonatkozásban ugyanazokat az értékeket szándékszik továbbvinni, mint a régi.

Crin Antonescu programja, amelyet a román sajtó Obama programjával lát analógnak, valóban alkalmasnak látszik arra, hogy a román választópolgár számára vállalható és korszerű alternatívát kínáljon. Crin Antonescu személyisége és viszonylagos politikai ismertsége is alapot teremthet arra, hogy az elnökválasztási kampány során Traian Băsescu méltó ellenfelévé válhasson és egy esetleges második fordulóban a győzelem reális esélyével vehesse föl vele a harcot.

Arról nem is beszélve, hogy a történelem-filozófia szakos Crin Antonescu intellektuális vonatkozásban is képesnek látszik arra, hogy a román nemzeti doktrínát valóban korszerű formában újrafogalmazhassa, hogy a román államot eltérő kulturális nemzetekre alapozott politikai közösségként tekintse egységes és oszthatatlan állampolgári nemzetnek. Azaz egyszerre lehessen – a terminusok pozitív értelmében – nemzeti és liberális is.

Az, ahogyan az eredményhirdetés után a Nemzeti Liberális Párt újonnan megválasztott és leköszönő elnöke kezet rázott egymással, arról tanúskodott, hogy talán itt, Kelet-Közép-Európában is lehetséges lesz a szó eredeti értelmében politizálni. S hogy a párt a távolabbi jövőben olyan – számunkra is elfogadható – multikulturális politikai alakulat alapjául szolgálhat, amelyre a romániai magyarság tömegei is tartózkodás nélkül adhatják le szavazataikat.

http://umsz.manna.ro/velemeny/a_politika_reneszansza_2009_03_25.html